Jogos a kérdés, miszerint mi jön az ír “Igen” után? A Lisszaboni Szerződés teljes ratifikálásához mind a 27 tagállam jóváhagyására szükség van, amely az írek pozitív válasza után már csupán két állam, a lengyel és a cseh “Igen”-re vár. Az Ír referendum előtt mindkét ország nyilvánosan az írektől tette függővé döntését, de vajon most, hogy Írország egyértelműen a Reformszerződés mellett tette le a voksát, egyenes-e az út vagy még mindig tartani kell a cseh vagy akár a lengyel tagállam vonakodásától.

Ahogy az korábban a Lisszaboni Szerződéssel kapcsolatos cikkben olvasható, a “nehéz eset” kategóriába sorolt országok Csehország és Lengyelország.

A lengyel Parlament által jóváhagyott szerződés ratifikálása a lengyel elnök, Lech Kaczynski aláírására vár, aki egyértelműen kijelentette, hogy az ír referendum eredményéig semmiképpen nem adja hozzájárulását.

A Cseh Parlament 2009. februárjában, a Szenátus pedig májusban hagyta jóvá a ratifikálást, amely azóta a cseh elnök, Vaclav Klaus asztalán vár a végső aláírásra. Míg az elnök nyíltan kifejtette, hogy az ír referendum eredményéig vár a jóváhagyással, most a szenátus 17, többségében a jobbközép Polgári Demokrata Párt (ODS) tagja alkotmánybírósági panasz útján próbál akadályt gördíteni a ratifikálás elé. A múlthét kedden benyújtott indítvány, amely már a második a reformszerződéssel kapcsolatban, azzal fordult az Alkotmánybírósághoz, hogy vizsgálja meg, hogy a szerződés ütközik-e a Cseh Alkotmány előírásaival. Az első beadványhoz képest ez utóbbi nem a szerződés bizonyos pontjait támadja, hanem a teljes dokumentum alkotmányellenességét firtatja. A beadványban szereplő fő aggály az újonnan létrejövő EU szuperállam és a Cseh állam viszonya, vagyis hogy ez az új hatalmi viszony sérti-e a cseh állam szuverenitását. A németek hasonló alkotmányossági kérdéseken mentek keresztül az elmúlt hónapokban, és a júniusi Alkotmánybírósági döntés értelmében a szerződés nem teremt szuperállamot, amely sértené a német állam szuverenitását.

A szintén jobbközép ODS szárnyai alól kikerült elnök, Vaclav Klaus többször is próbálta akadályozni a ratifikálást. 2009 májusában például a Szenátus elfogadó döntését követően kifejtette, hogy elkeseredett a döntés hallatán, mivel a Lisszaboni Szerződés káros a Cseh Köztársaság számára. A legutóbbi kezdeményezést követően úgy nyilatkozott, semmiképpen nem írja alá a ratifikálást addig, míg az Alkotmánybírósági döntés meg nem születik.

José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke az ODS pártelnökével (volt cseh miniszterelnökkel), Mirek Topolanekkel folytatott keddi megbeszélésén kifejtette, hogy amennyiben Csehország nem ratifikálja a közeljövőben a szerződést, az könnyen a csehek bizottsági posztjának elvesztését is jelentheti. Érdekes motiváció…

A Lisszaboni Szerződés hosszú, hosszú utat járt be. Öt éve, hogy az EU vezetői jóváhagyták az Európai Unió Alkotmányának tervezetét Rómában, amely a francia és a holland referendumon is megbukott, így ratifikálás nélkül került az archívumba. Az EU német elnöksége alatt reinkarnálódott szerződés új néven, Lisszabon Szerződésként került újra napirendre. Az eredeti elképzelés szerint a reformszerződés 2008 végén már érvénybe léphetett volna, azonban az írek makacs “Nem”-e áthúzta a terveket. Most, hogy az írek engedtek az erős meggyőző kampányhadjáratnak, a cseheken és a lengyeleken az EU figyelő szeme. És bár a csehek és a lengyelek be is adják a derekukat, egy utolsó esély még akkor is marad az euroszkeptikusok számára: a britek. Köztudott, hogy a szigetország lakosai túlnyomórészt szkeptikusak az Európai Unió intézményével kapcsolatosan, és bár a brit ratifikálás megtörtént, egy esetleges új kormány népszavazási kezdeményezése gátat szabhat a reformoknak. David Cameron, a Brit Konzervatív Párt vezetője és a jövő áprilisi választásokon a párt miniszterelnök jelöltje ígéretet tett, hogy amennyiben megnyerik a választásokat, népszavazásra bocsátják a reformszerződést.

Az ír szavazás előtt mindenki azt mondta, hogy ha a népszavazás eredménye “Nem”, az a reformszerződés végét jelenti. Most, hogy az írek rábólintottak, a szerződés által teremtett két legjelentősebb politikai pozícióért folytatott küzdelem egyre intenzívebbé válik, mit sem törődve a fent említett bizonytalansági tényezőkkel. Az EU elnöki pozíciójáért volt állami vezetők sorakozhatnak, élükön legnagyobb esélyesként, Tony Blair. A másik poszt, az EU külpolitikai vezetője és egyben az Európai Bizottság alelnöke, talán az előzőnél is fontosabb. A pozíció beolvasztaná a jelenleg két részre osztott feladatkört: a jelenleg a spanyol szociáldemokrata, Javier Solana által betöltött külpolitikai biztosi, és az osztrák kereszténydemokrata, Benita Ferrero-Waldner által betöltött külkapcsolati biztosi pozíciókat.

Ha az elnöki poszt Blairé, a külpolitikai vezér feltehetően kereszténydemokrata lesz, ha a volt brit vezér meg akarja szerezni Merkel és Sárközy támogatását, akik a külpolitikai befolyás mellett a Bizottságban betöltött kulcspozíciókért is lobbizni fognak.

Ez hát egy lehetséges jövőkép, de visszatérve a jelenbe elmondhatjuk, hogy a Lisszaboni Szerződés hosszú, hosszú utat járt be, és még közel sincs vége…