Valószínűleg kevesen vannak, akiknek egyáltalán nem mond semmit az 1929-es Nagy Gazdasági Világválság kifejezés. Emlékszem, a történelemkönyv említést tett róla, bár arra nem igazán emlékszem, hogy túlságosan nagy hangsúlyt fektetett volna a témának. Pedig így, 80 év távlatából is, az az októberi szombaton kiszabadult szellem, elég hihetetlen, de még ma is kísért.

 Mindig, amikor valahol említésre kerül az 1929-es krach, valahogy mindig egy fekete-fehér, szemcsés filmhíradó képei sejlenek fel a képzeletemben, ahol elegáns úriemberek és menő suhancok futnak versenyt a kereskedési terem izgalommal és hévvel vegyes színpadán. Mint egy gyorsított felvétel, ahol reménykedő, kapkodó, feszült arckifejezésekben tükröződik a nem kívánt jövő, ami ma már tudjuk, életeket és sorsokat formált és döntött romba a következő évtizedekre.  A történelemtudorok nagy örömére természetesen tartogatott jó néhány történetet csalókról, gazságokról, és számtalan nyilvánvaló visszaélésről, amelynek megoldása a jövő reformereire várt.

Az 1920-as évek veszedelme, 80 év távlatából visszagondolva, majdhogynem különcnek tűnhet egyszerűségével. Ma a pénzügyi világ bonyolultságával egy titkos társaság képzetét kelti, ahol a kódnyelv nem ismerése automatikus kirekesztettséget jelent. Gondoljunk csak az újabbnál újabb komplex pénzügyi instrumentumokra, amelyeket még az alkotó mellett ülve is nehéz követni. Nem csoda hát, ha a szabályozók összezavarodnak a problémák azonosítása és a megoldáskeresés tengerében.

 Az 1920-as éveket megelőzően az a tévhit élt a hétköznapi befektetők körében, hogy az egyszerű részvények nem megfelelőek. Ez a stigma az első világháború során kezdett elkopni, amikor is a Liberty Loan az amerikaiakat államkötvény vásárlásra buzdította, ezzel megalapozva az értékpapír befektetések felfutását a 20-as években. Hogy képesek legyenek profitálni ebből a növekvő trendből, a Wall Street kereskedelmi bankjai értékpapírkezelőket alapítottak, és felvettek több ezer fiatal, céltudatos brókert, akiket nem vezéreltek a múltbeli tévhitek. A részvénypiac hamar nagyra nőtt, és egyre szélesebb körben terjeszkedett.

 Könnyű lenne a 20-as évek bull piacát egy egyszerű esettanulmánynak tekinteni a „hogyan lehet széles tömegeket megtéveszteni” témában. Abban az időben széles körben elterjedt az a hit, hogy a történelem teljes fordulatot vett, új időszámítással állandó jólét vette kezdetét. A múltban még európai tőkeimportőr Egyesült Államok az első világháborút követően a világ vezető hitelezőjévé vált, és a szélrózsa minden irányából érkező kormányok kopogtattak hitelért a Wall Street kapuin.    

 Az akkori technológiai innováció elvakította a részvénypiacot, és mint minden fellendülésben, a racionálisnak hitt bőség irracionális ámokfutásba alakult át. Így például amikor Charles Lindbergh 1927-ben elsőként, leszállás nélkül, egymotoros géppel, egyedül átrepülte az Atlanti-óceánt, a repülőgépek részvényepiaca igazi mániává vált. Hasonlóan, a walkie-talkie feltalálását követően a filmipari részvények addig nem ismert magasságokba törtek. Hatalmas Art Deco felhőkarcolók jelentek meg a horizonton Manhattanben, és hihetetlen mértékben növekedett az autó, rádió, mosógép, hűtőszekrény értékesítése, melyeket lehetőség volt hitelből finanszírozni.

 Ez a mérhetetlen izgatottság és elfogultság a bőség és a jólét irányában olyannyira megfertőzte a társadalmat és a gazdaságot, hogy a valódi problémák, mint a mezőgazdaság vagy az olajipar gyengeségeinek káros hatásai észrevehetetlenné váltak. Jóval a válság kirobbanása előtt a kereskedelmi bankok helyzete napról napra folyamatosan romlott. Az 1913-ban megalapított Fed a biztonsági háló hamis illúziójába ringatta a befektetőket, aminek következtében bátran kihasználták a részvénypiac kínálta turbulens ingadozásokat. A három egymást követő repblikánus elnök, Warren Harding, Calvin Coolidge és Herbert Goover vezényletével gyengített antitröszt szabályozások, adócsökkentések és a Wall Street hallgatólagos védettségét eredményező lépések meghozták a befektetők étvágyát.

 A tőzsde egy merőben rideg és könyörtelen piac volt, ahol nem volt semmi keresnivalója a fair játékosoknak. A spekulánsok több mint száz tranzakcióban „játszottak” egyidőben, ahol az egyedi részvények manipulációja és a pénzügyi elemzők és sajtó lefizetése mindennapossá vált. A jobbnál jobb részvénytippek az utcán szaladgáltak, akár a sarki kávézóban a pincérektől, vagy éppen a fűszeresnél a szomszéd utcában is hozzá lehetett jutni az életreszóló gazdagság legfrissebb forrásának. A hagyományos elemzések régimódinak tűntek, és feleslegessé váltak.

 Ha csak magukat a befektetőket tekintjük, a részvénypiaci boom nem igazán volt mondható hatalmas érdeklődésre számott tartó történésnek. Az akkor 125 millió főnyi lakosságból csupán mintegy kétmillióan fektettek be, az igazán nagy szám a befektetés mögött álló hitelfinanszírozási arány volt. A részvénypiaci befektetéseket ugyanis a brókerek nem teljes részben finanszírozták saját forrásból, hanem margin hitelekhez nyúltak. A kölcsön elsőszámú forrása maga a részvénypiac volt, így a tranzakciók egyfajta önfinanszírozó spekulatív mechanizmussá változtak.

 Mint ahogy a legutóbbi válság esetén, 1929-ben is voltak vészmadarak, akik nem hittek a gondtalan jólét képzetében. Közülük a leginkább kitartó, Roger Babson sokat hangoztatott kijelentése, miszerint „előbb vagy utóbb bekövetkezik a válság, és az iszonyatos lesz” még 1929. szeptemberében is süket fülekre talált. Hoover elnök a JP Morgan akkori partneréhez, Thomas W. Lamonthoz intézett kérdésére válaszul még öt nappal a „Fekete Csütörtök” előtt is úgy nyilatkozott, hogy „a jövő csodálatosnak tűnik”.

 1929. október 24-én, csütörtök reggel a részvénypiac saját súlya alatt omlott össze. A részvények pillanatok alatt hihetetlen mértékben zuhantak, tragikus színné változtatva a tőzsdeparkettet. Tömegek csődültek a Wall Streetre, és lesték a banki mogulok válságmegbeszélésének eredményét. Aznap délután a bankárok mintegy 240 millió dolláros mentőcsomagot kínáltak fel a piac megmentésére. A nap végén úgy tűnt, a bankárok megmentették a tőzsde összeomlását, a zárás csak csekély mértékben maradt el a nyitó értékhez képest. A Wall Street Journal hősként üdvözölte a bankok cselekedetét, amellyel megmentették a pénzpiacot.

 A következő hét hétfői értékesítési hullám azonban már jelezte, hogy a csütörtöki események csupán előrengései voltak egy katasztrofális világrengésnek. Kedden az értékesítési láz futótűzként terjedt a parketten, és két és fél óra alatt mintegy 16.5 millió részvény cserélt gazdát. A keddi záróár mintegy 25%-os esést mutatott a részvények értékében a hétfő reggeli nyitóárhoz képest. A kellemes csütörtöki emlék keltette képzet, hogy a Fed, a nagybankok vagy a spekulánsok majd kisegítik a piacot a mélypontról, kezdett teljesen semmivé foszlani.

 A 2008-2009-es pénzügyi válsággal ellentétben, az 1929-es krach nem döntött romba nagybankokat vagy nagyvállalatokat, csupán csak eltávolított egy egész generációnyi spekulánst a tőzsdei kereskedés hadszínteréről.  Az 1929-es események nem közvetlen kiváltó oka volt a nagy gazdasági válságnak, csupán csak sötét indítóállomása.

 A krachot követően a kormányzat szokatlan energiával veselkedett neki a gazdaság helyreállításának. A Fed megvágta a diszkontrátákat, az elnök „lobbiba” kezdett a bérszínvonal fenntartásáért, és néhány nagyvállalat növelte osztalékszintjét. Mindennek hatására November közepén a részvényárak 25%-os emelkedést produkáltak. 1930 márciusában, Hoover már arról nyilatkozott, hogy a legrosszabb perióduson túljutott a gazdaság, és az októberi részvénypiaci veszteségek mintegy felét sikerült kárpótolni.

 1930 második felében azonban már világossá vált, hogy az öröm túlságosan korai volt. Az egymást követő banki csődök mindent elsöprő gazdasági katasztrófát vetítettek elő. A részvénypiac esésnek indult, de nem az októberi értékesítési lázzal, hanem folyamatos, könyörtelen, lassú csökkenéssel, amely lassan, de biztosan felemésztette a részvényárakat. Napról napra a részvényárak stabil süllyedésbe kezdtek, amely 1932 nyarára az 1929. szeptemberi csúcshoz viszonyítva mintegy 90%-os veszteséget mutatott.

 Az 1933-ban kezdődött, bankokat érintő Szenátusi Bizottsági meghallgatáson napvilágra kerültek a krach piszkos részletei, amely rávilágított a kegyetlen valóságra, miszerint a Wall Street képtelen hatékonyan működni és koordinálni, kontrol alatt tartani önmagát. A Ferdinand Pecora által vezetett kivizsgáláson számos tanút meghallgattak az ügyben, amelynek eredményeként fény derült például arra, hogy nagybanki vezetők hogyan finanszírozták saját veszteségüket speciális kamatmentes hitelekből, vagy hogyan kerestek milliókat saját banki papírjaik shortolásával. A Bizottsági munka eredményeként a Roosevelt adminisztráció életbe léptette azt a szabályozó rendszert, amely a mai pénzügyi rendszer alapjainak kialakításában szerepet játszott.

 A New Deal reformerei szerencsések voltak, hogy a krach kielégítő bűnhődést vont maga után. Rooseveltnek számos gátlástalan gazfickó szerepelt a listáján, akiket elővehetett a jóvátételhez és a büntetéshez, nem pedig felelőtlen pénzügyi intézmények. A múltbeli nyilvánosság előtt zajló részvénypiaci visszaélések érthetőek voltak az akkori utca embere számára, nem úgy, mint a jelen exotikus derivatívák és jelzáloggal fedezett értékpapírok, amelyek manapság – kimondani is szinte felesleges – szándékosan káoszt okoznak az egyszerű emberek fejében.

 Az 1929-es krach olyan reformlépések sorozatát indukálta, amely a jelenlegi állapotban szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. És bár a legutóbbi pénzügyi válság láthatóan nem vezetett akkora katasztrófához, mint az 1929-es krach, és bár a háborgó vizek megnyugszani látszanak, valahogy mégis az az érzés keríti az embert hatalmába az átláthatatlan pénzügyi piacokra gondolva, hogy alapvető reformokra lenne szükség a pénzügyi rendszer újraszabályozására, amely még nem történt meg.