“Mindenki, aki 1929. közepén részvényekbe fektetett, úgy élte le az életét, hogy sosem láthatta viszont eredeti befektetését.” Richard M. Salsman

A 2007 óta tartó pénzügyi válságot a vezető közgazdászok az 1929-es nagy recesszió óta megélt legsúlyosabb pénzügyi válságként értékelik, amely hozzájárult több piaci kulcsszereplő bukásához, jelentős vagyoncsökkenéshez, hanyatló gazdasági aktivitáshoz.

A Forbes szeptember 30-án megjelent “400 leggazdagabb amerikai” listája szerint például az előző évben a 400 eminens listatag által elszenvedett veszteség mintegy 300 milliárd dollár. A veszteséglista vezető pozíciójában Warren Buffet a maga kb. 10 milliárd dolláros veszteségével. A leggazdagabbak listáját továbbra is a Microsoft vezér, Bill Gates vezeti a maga szerény 50 milliárdos összegével, amely kb. 7 milliárdos veszteséget könyvelhetett el előző évben. Az első 10 helyet elfoglalók összesen mintegy 40 milliárd dollárral lettek “szegényebbek”. De hogyan is jutottunk el idàig?

A válság közvetlen kiváltó oka elemzők véleménye szerint az amerikai ingatlanpiaci lufi kipukkanása volt. Az ezredfordulót követő években az ingatlanárak jelentős külföldi tőke áramlott az Egyesült Államokba főként Ázsiából és az olajkitermelő országoktól. Ez az amerikai jegybank (Fed) számára lehetővé tette, hogy alacsonyan tartsa a kamatrátákat, amely a 2002-2006 közötti időszakban előnyös hitelezési feltételeket teremtett. Az ingatlanárak stabilitásában vetett hit és a hitelfeltételek könnyítése sokakat bátorított, hogy a kockázatosabb, változó kamatozású jelzáloghitel konstrukciókba lépjenek. Ezen konstrukciók, bár a kezdeti periódusban a piacinál jóval alacsonyabb kamatot biztosítottak, a jóvilágot azonban hamar felváltotta a piaci viszonyoknak megfelelő fizetési kötelezettség.

És itt kezdődött a baj. A hitelfelvevők refinanszírozással próbáltak menekülni a szorult helyzetből, de amint az ingatlanárak mélyrepülésbe kezdtek, a refinanszírozási lehetőségek egyre szűkültek. A jelzáloghitelezésből származó adósságállomány a GDP 46%-áról 2008-ra 73%-ra növekedett. 2006 közepén az ingatlanárak elérték a maximumot, majd csökkenni kezdtek. 2008 szeptemberére a 2006-os csúcshoz képest mintegy 20%-kal esett az átlagár. 2007 során a hitelezők mintegy 1.3 millió ingatlan árverezését indították el, amely a megelőző 2006-os évhez képest 79%-os növekedést jelentett. Az árverések száma 2008-ban további 1 millióval növekedett. 2008. augusztusára a jelzálogállomány mintegy 9.2%-a volt árverés alatt vagy törlesztési késedelemben.

A jelentősen megnövekedett ingatlanárverések nemcsak, hogy az ingatlantulajdonosokat taszították szorult helyzetbe, de hazai és külföldi bankokon, pénzügyi instrumentumokon keresztül az egész Egyesült Államokat recesszióba sodorta. 2007. márciusában az Egyesült Államok magas kockázatú jelzáloghitel piaca összeomlott a vártnál jóval magasabb ingatlanárverések miatt.

Elemzők szerint a hitelállomány elszabadulása mögött az “árnyék bankrendszer”-ként nevezett befektetési intézmények tevékenysége állt, amelyekre nem vonatkoztak a bankokhoz hasonló szigorú korlátozások. Az árnyék bankrendszer olyan pénzügyi szervezetek, amelyek nem tartoznak a bankok körébe, csupán mintegy közvetítő szerepet töltenek be a befektetők és a hitelezők között (ilyenek például a nyugdíjpénztárak vagy egyéb intézményi befektetők), és közvetítői díjért vagy kamatkülönbözetből származó jövedelemért cserébe átcsatornázzák a tőkét a hitelezők felé. Mivel azonban  ezen szervezetek nem gyűjtenek hivatalosan betétet, nem vonatkoznak rájuk a bankokhoz hasonló szigorítások.

Csupán 2008-ban az amerikai kormány több mint 900 milliárd dollárt különített el speciális hitelekre és mentőcsomagokra az ingatlanlufi által okozott károk ellensúlyozására.

Az ingatlanpiaci összeomlást követően a tőzsdei áruk piacán is hasonló lufi kezdett kialakulni. Az olaj ára 2007-ről 2008-ra 50 dollárról 140 dollárra szökött fel, amely az olajimportőr országok gazdasági növekedését visszavetette, és a tőke az olajkitermelő országok pénztárcájába vándorolt.

A fő irányvonaltól eltérő értelmezésben a 2007-2009-es pénzügyi válság egy sokkal mélyebb válság előjele, a kapitalizmus válságáé. Egy egyiptomi közgazdász, Samir Amin elmélete szerint a nyugati országok gazdasági növekedésében az 1970-es évek óta tapasztalható lassulás állandó tőketöbbletet teremtett, amely egyre inkább a termelőtőkétől független piacokon keresett befektetési lehetőséget, így leginkább a pénzpiacokon, amely ráadásul magasabb nyereséget is kínált.

Richard A. Posner, bíró 2009-ben publikált “Kapitalizmus kudarca: a 2008-as válság és az azt követő depresszió” című munkájában erősen kritizálja a Bush kormányt annak nem megfelelő politikája és pénzügyi válságkezelő intézkedései miatt. Szerinte a gazdaság recesszióból depresszióba hanyatlott az elmúlt egy-két évben, amelyért alapvetően nem a kormányokat, politikát vagy a bankokat tekinti első számú bűnbaknak, hanem a kapitalista rendszert magát. Posner, aki a szabadpiaci kapitalizmus elkötelezett híve volt, legújabb írásában önmaga eddigi álláspontjával szembeállva hangsúlyozza, hogy első helyen a kapitalizmus tehető  felelőssé a válság kialakulásáért. Posner rámutat, hogy a mély válság kialakulásának egyik oka a válságra figyelmeztető jelek figyelmen kívül hagyása volt. Bár néhány elemző figyelmeztetett a közelgő bajra, őket azonban nem vették komolyan.  Elméletében több rövid és hosszú távú intézkedéseket javasol, többek között a bankrendszer szabályozásának újragondolását, a pénzügyi kormányzati intézmények átszervezését, de hangsúlyozza, hogy ennek még nem jött el az ideje. Előbb talpra kell állni, nyugodtabb vizekre evezni, és majd aztán jöhetnek a szükséges reformok.

Az elmúlt napokban, hetekben  egyre biztatóbb jelek mutatkoznak a világgazdaságban. A tőzsdei részvényárak újra emelkedtek, a fogyasztói bizalmi indexek újra elindultak felfelé, mindez azt a látszatot kelti, hogy a legrosszabb időkből megindult a kilábalást. Ezt támasztja alá a bankok stressz tesztje, amely 2010-re vonatkozóan a nagybankok helyzetét elég stabilnak látja. Ugyanakkor ténylegesen erős pozitív jelek még nem észlelhetők, ami bizonytalanságra adhat okot. Ezek még csak az első lépések a kilábalás felé, amely könnyen visszájára fordulhat, gondoljunk csak a továbbra is növekvő munkanélküliségre, amelynek nem megfelelő kezelése és kézben tartása további komoly problémákat jelenthet. Az első lépés, az ok-okozati összefüggések feltárása nagyrészt megtörtént, ez megfelelő alapot adhat a stabilizáláshoz. A következő lépés a stabilitáshoz szükséges megfelelő szabályozások kialakítása és végrehajtása, amelyben a kormányzati és egyéb nemzetközi szervezetek  igencsak jelentős szerep jut. Senki sem meré és tud igazán előre jósolni, és bár több vezető pénzügyi szakember és politikus nyilatkozatában a recesszió végéről beszélt, nem tudni, mikor is beszélhetünk a válság végéről, annyi bizonyos, hogy hosszú-hosszú folyamat elején vagyunk.

A globális pénzügyi válság II. részében a recesszió okozta következmények lesznek nagyító alatt.